(Beregszász, 1879. okt. 26. – Budapest, 1955. máj. 25.) színésznő
A mostani szóhasználattal élve sztár volt. Ünnepelte a közönség, ő mégis azt érezte: “Senki nem lehet próféta a saját hazájában.”
1897-ben született Beregszászon, és mindig is a színpadra vágyott. Amikor elvégezte Rákosi Szidi színésziskoláját, 1900-ban megkezdte pályáját a Magyar Színházban. Játszott többek között a Népszínházban, a Vígszínházban, a Király Színházban, külföldön Bécsben, Berlinben, Párizsban, Londonban, az Egyesült Államokban is fellépett. Önmagának szigorúbb bírája volt, mint a hivatalos színikritikusok. Idegentől ugyanis nem tudta elfogadni a negatív megjegyzést. (A dicséreteket viszont összegyűjtötte és elrakta.) Humorát mindenki élvezte. Nagyon jó előadó volt, szeretett viccelődni, anekdotázni, és jól is állt neki, ahogyan ezt előadta. Tudta magáról, hogy a neve fogalom, és mindenkit meg akart hódítani. Kevésnek tartotta, hogy a prózai színpadon ő a legjobb. Neki a primadonnaság kellett. Olykor-olykor kiharcolta ugyan, hogy ő kapja meg valamelyik zenés darab főszerepét, de aztán elégedetlen volt önmagával. Akkor is, ha a közönség ünnepelte. Kínosan ügyelt arra, hogy a középpontban legyen, egy pillanatig se takarja senki a színpadon.
1904-ben Tótszerdahelyen 350 holdas birtokot vásárolt, egy-egy színházi évad után szívesen pihent a földekhez tartozó kastélyban; gazdálkodással is próbálkozott, innen ered “agrárius primadonna” elnevezése.
1944-ben a bécsi Donausender rádió munkatársa volt, ezért a népbíróság egy év börtönre ítélte. Ezután Nyáregyházán élt teljes visszavonultságban. A 20. század első felének legnépszerűbb operett primadonnája volt, játékát újszerű felfogás, kivételes tánctudás, temperamentum jellemezte.
Az utókorra maradt feljegyzések azt bizonyítják, hogy boldogtalanul élte az életét. Két véglet között ingadozott. Egyszerre volt odaadó, melegszívű és kegyetlenül szigorú, rideg. Csak a színpadon érezte magát biztonságban. Ha egyedül volt, sokat sírt, és tele volt a szíve önsajnálattal. Társaságban azonban igyekezett keménynek mutatkozni. Örök nyüzsgésben, izzásban volt, forrt körülötte a levegő. Valahogy mindig “hazavágyott”, de sehol nem érezte magát igazán otthon. Volt lakása, de az nem volt azonos azzal a nyugalmas, békés otthonnal, amire vágyott. A lelke ugyanis nem nyugodott meg soha.
Főbb szerepei:
- Bob herceg (Huszka J.);
- János vitéz (Kacsoh P.); Sybill (Jacobi V.);
- Ilona grófnő (Lehár F.: Cigányszerelem);
- Kamilla (Molnár F.: Farsang);
- Fehér Anna (Gárdonyi G.);
- Koltay Babu (Eisemann M.: Ezüst menyasszony);
- • Tarcali Darázs Katalin (Eisemann M.: Tokaji aszú).
Rákosi Szidi színésziskolájának elvégzése után 1900-ban kezdte pályáját a Magyar Színházban. Játszott többek között a Népszínházban, a Vígszínházban, a Király Színházban, külföldön Bécsben, Berlinben, Párizsban, Londonban, az Egyesült Államokban is fellépett. 1904-ben Tótszerdahelyen 350 holdas birtokot vásárolt, egy-egy színházi évad után szívesen pihent a földekhez tartozó kastélyban; gazdálkodással is próbálkozott, innen ered “agrárius primadonna” elnevezése. 1944-ben a bécsi Donausender rádió munkatársa volt, ezért a népbíróság egy év börtönre ítélte. Ezután Nyáregyházán élt teljes visszavonultságban. A 20. század első felének legnépszerűbb operett primadonnája volt, játékát újszerű felfogás, kivételes tánctudás, temperamentum jellemezte.
F.sz.
Bob herceg (Huszka J.); János vitéz (Kacsoh P.); Sybill (Jacobi V.); Ilona grófnô (Lehár F.: Cigányszerelem); Kamilla (Molnár F.: Farsang); Fehér Anna (Gárdonyi G.); Koltay Babu (Eisemann M.: Ezüst menyasszony); Tarcali Darázs Katalin (Eisemann M.: Tokaji aszú).
Színház, film
Fedák Sári, fényképfelvétel
A színház: a legújabb divat bemutatóhelye
“A színésznő arra van predesztinálva, hogy újat és újat hozzon mindenben, és õ rajta keresztül kapcsolódik össze a színpad a divattal”- fogalmazta meg a közönség elvárását Berkovits Andor 1925-ben a Magyar Divatiparban, “A színház és szabóság” című cikkében.
A színház hosszú ideig a legújabb divat egyik legfontosabb bemutatóhelye, a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A nagy színházak a XIX. század végén már alkalmaztak jelmeztervezőt, de csupán a történeti darabokhoz. Modern darabokhoz (kisebb társulatoknál a történetiekhez is ) a színészek kötelessége volt a megfelelő toalett kialakítása. A színészektől elvárták, hogy teljes ruhatárral rendelkezzenek: a férfiak frakk-kal, zsakett-tal, szalonkabáttal, esetleg katonai egyenruhával, a nők a társasági és népszínművekhez alkalmas öltözékekkel. Jászai Mari írta visszaemlékezéseiben, hogy kezdő színésznő korában piros csizmát viselt egész télen, mert a színpadi szerepléshez szüksége volt rá, “civil” lábbelire viszont nem volt pénze. A társasági darabokhoz megkövetelték a káprázatos megjelenést, függetlenül a szerep lélektani mélységeitől. Teljesen elfogadott volt, hogy a primadonna csak a nyilvános főpróbán, esetleg csak a premieren vette fel a jelmezét, nehogy valaki túl korán leutánozza. A népszerű színésznők ruháit a közönség ugyanis mintának tekintette, és lemásolta. Egy korabeli anekdota szerint egy rendező nem volt megelégedve a főszereplőnő toalettjével, s amikor az azzal védekezett, hogy ez a legutolsó divat, a rendező kioktatta: “Éppen ez a baj, magának nem a legutolsó divat szerint kell öltöznie, magának kell megteremteni a legutolsó divatot!”
Molnár Ferenc és Fedák Sári még a válásuk után is jó ideig csatároztak, Zsazsa, aki színésznőként soha nem használta Molnár nevét, szerepet kapott New Yorkban, és tudván, hogy mennyire ismert ott a volt férje, ragaszkodott hozzá, hogy nevét Sári Molnár-Fedák-ként írják ki a színház fölé.
Nyáregyházi “száműzetésben” töltötte életének utolsó évtizedét az 1955-ben elhunyt primadonna, Fedák Sári.
